Nemere Réka kiállítása a VOLVO Galériában

2005-03-09

 

Különös egybeesés, hogy éppen egy autószalon falain jelennek meg Nemere Réka képei, amelyeken az autópálya megjelenítését választotta motívumául.

Az autópályát mindannyian használjuk, a felgyorsult közlekedés elengedhetetlen eszközét, amely a tájból szakít ki részeket magának. A gazdaság működésének, a megtervezettségnek egyik jele egy országban az autópályák megléte. Ezek az utak azonban zárt pályaként szinte hermetikusan elzárják az utazót a környező tájtól, a településeket csak meghatározott kijáratokon közelíthetik meg, az autós tulajdonképpen a szabadságában erősen korlátozva van. A látható táj tulajdonképpen nem végtelen táj többé, nem is egy meghatározott táj, csak egy szűk keresztmetszet, az utazó bármely országban járhatna, a zárt pályán való gyors haladás is megakadályozza a klasszikus értelemben vett tájélmény kialakulását. Az ember azonban alkalmazkodik, a táj előidézte meditáció így is megtörténik, hiszen a monotonul végzett cselekvés, a vezetés, és a szabályszerűen elsuhanó tárgyak elmosódó látványa is elősegíti. Sőt ez időszak az eliadei értelemben kívül van az időn, a napszak, az évszak sem fontos.

Noha a képeken az embert magát nem látjuk, de tudjuk, hogy a festményeken látott nézőpontok csak emberi mérték szerint alakulhatnak így.

A képi megfogalmazás, a képkivágások mégis szokatlanok, elvont gondolati modell rejlik mögöttük, a kutató intellektus folytonos kérdésfeltevései és az az elengedhetetlen feszültség, amely a jó műalkotás ismérve. A művekbe „beépített” feszültség abból az ellentétből táplálkozik, amely a tájképfestészet klasszikus értelme és a tájból erőszakosan kiszakított részlet végtelensége között alakul ki. A hortus conclusus, a lezárt kert, amely az ember gyönyörűségére keríttetik be, tökéletes ellentéte a lezárt autópálya, amely végtelenül szeli át a harmónia lakóhelyét, az érintetlen tájat. A problémafelvetés abszolút mai, az elmúlt 20 évben érezzük fojtogatónak ezt a könnyebbséget, kunderrai szófordulattal élve, hiszen valóban megkönnyíti életünket a gyors közlekedés, ugyanakkor szabadságunkat veszítjük el, és intenzív kapcsolatunkat az érintett vidékkel.

Nemere Réka nemes egyszerűséggel lefestett pusztán tájképnek látszó festményei összetett szimbólumokként értelmezhetők tehát, amelybe nekem még az is belefér, hogy a életünk gyors döntéskényszerét, sőt a mások által irányítottságot is felismerem gondolatiságukat fejtegetve, hiszen az autópályán hozott döntést, hogy melyik utat választjuk, nem tudjuk korrigálni, csak hosszú kilométerek múlva.

Az autópályák filozófiája mellett érdemes Nemere Réka festésmódját is megfigyelni. Jómagam már évek óta figyelem a műveit és számomra jól érzékelhető az a következetesség, amellyel egységes esztétikai szisztémán dolgozik, amelyről stílusa rögtön felismerhető. A 90-es évek konceptuális festészetének túlnyomó részére jellemzően a klasszikus technikát alkalmazza, a saját maga által készített fotó használatával, és a festőmesterséget nem kisebb mesterektől tanulta, mint Turner vagy Whistler. Szellemiségét azonban olyan egyetemes kortárs mester alakítja, mint Gerhard Richter, Nemere Réka festészete azonban vele ellentétben abszolút mentes mindenfajta patetikuságtól és a kiszámítottságtól.

 

MULADI BRIGITTA