Nemere Réka korábbi, a skandinávokéra és az észak-németekére jellemző, puha-párás tájképei, csendéletei, interieurjei az absztrakció és figuralitás határán álltak, de még innen, a látványelvűség felől tekintettek oda, ahol feloldódhatna a narrativitás, melyre – úgy tetszik – mindenképpen szüksége volt. Legalábbis a tér megnevezése szintjén, a táj jelentésének megőrzése érdekében.

Ez újabb, az elmúlt években festett munkáin sem változott: a látszat, a motívumok „szegénysége” ellenére a téri kapcsolatok bonyolultak és szövevényesek, s a konkrét és a kvázi-síkok mintha egymásba csúsznának, bár nem történik más, mint hogy a felismerhető és a csak sejthető realitás a viszonylagossággal kokettál. Képeinek témája és motívumai tárgyként és szín-felületként is funkcionálnak. Míg azonban korábbi festményein ez a kettősség – tovább rétegezve a képi helyzetet – majdnem a kép-a-képben posztkonceptuális szituációját teremtette meg, mostani művein a tájhoz megkötött jelentés, a konkrét viszony a látvány elemei és saját nézőpontja között sokkal fontosabbá vált. Futballpályákról felvett fényképei alapján megfestett vásznai ugyanis nem csak a „valódi“ és a „teremtett“ táj – számomra – kísérteties ambivalenciáját, nem csak a „valódi“ és a „teremtett“ geometria egységét és kettősségét illusztrálják, de megfogalmaznak valami rejtélyt abból a gesztus-rendszerből is, ami a mozgások és színek véletlen koreográfiáját jellemzik. Míg „sportfestő“ elődei, például az orosz Alexandr Dejneka a test „diadalát“, a francia Nicolas de Staël pedig a mezek táncával rögzített és tükrözött dinamizmust ragadja meg, addig Nemere Réka a befoglaló formában, a világban meg-megrebbenő, olykor mindössze viszonyítási pontként megjelenő ember véletlenszerű tevékenysége nyomán „ábrázolja“ a sugárzó zöldbe vetett alanyt.

Bianca Maria d’Ippolito írja: „A már adott, valóságos és közönséges világ határain túl van egy másik világ is, éspedig «a képzeletbeli terekben», amint azt Descartes mondja a világról szóló könyvében. Descartes új világa megköveteli, hogy legyen egy «máshol», egy újfajta hely, amely a Másikat befogadja, hogy adva legyenek újfajta műszerek, amelyek megengedik a Másik felépítését. De ennek a másik világnak az üzembe állítása nem megy fájdalom nélkül: miközben megvalósul saját szigorú rendje, ez a Másik a szakadásoknak és az ellentmondásoknak egy olyan láncolatát nyitja meg a megszokott régi világ belsejében, amely bomlasztó nyugtalansággal tölti meg a «valóságot».”

Hajdu István